Szervusztok! :)
Ez a nap eseménydúsabb volt az átlagnbál, visszatértem a suliba, találkoztam a barátnőimmel,a buszos társaimmal és persze G.-vel.
Hol is kezdjem?
Szóval ami titkon aggasztott,hogy a legjobb barátnőmet már nem érdekli mi történik velem, megoldódott. Ma találkoztunk és minden nagyon jól sikerült. Már az is erőt adott ,hogy beszélgettünk ,még egy szót sem szóltam ,de már a látványa ,hogy annyi mindent átvészeltünk együtt.. nem is értem ,hogy fordulhatott meg ez a hülyeség a fejemben.
Az osztálytársaimmal is nagyon jó volt találkozni *_* beszélgettem velük is egy nagyot, életkedvet öntöttek ők is belém :)
És a legfontosabb dolog a G.-s. Este már nem sikerült blogolnom ,de azt hiszem kicsit túl paráztam ezt az egész dolgot. Este azt vettem észre ,hogy várom,hogy hívjon. De nem hívott,írt viszont egy üzenetet ,hogy nagyon fontos vagyok,és leírta ,hogy mennyire szeret,és ,hogy még soha senkit ennyire,és felelevenítette a legszebb közös pillanataink. Kicsit sírtam is rajta,eszembe jutott mennyire fájna ,ha most elhagyna és mennyire szeretem azokat a bizonyos dolgait: a szemét, a kisfiús mosolyát, a szeplőit,a megértőkészségét. Szeretem ahogy van,és az ,hogy mostanában annyit veszekedtünk annak is csak én vagyok az oka:| bunkó voltam vele és lekezelő. hatalmas hiba volt. Belegondoltam ,ha most dobnám és látnám egy másik lánnyal ,mennyire fájna. És reggel ahogy leszálltam a buszról,ott várt teljes életnagyságban, helyesebb volt mint bármikor,jobb illata volt mint bármikor :3 a nyakába ugrottam és nem akartam elengedni.
az L.-es dolog meg, szép volt, nagyon jó emlékeket őrzök :3 de ennyi volt. MÚLT. nem lehet visszahozni. én rontottam el ,de mégegyszer nem akarok ilyesmit , ezért jobb lesz ha kerülöm!
így hát boldogságosságos vagyok most :)
és erről az egész mai históriáról eszembe jutott egy történet :
"Aznap este, mikor hazaértem, feleségem épp a vacsorát tálalta. Megfogtam kezét és így szóltam:
- Beszélnem kell veled. – Leült és csendben enni kezdett. Ismét fájdalmat láttam a szemeiben.
Hirtelen nem tudtam, hogy miként is fejezzem ki magam. De tudnia kellett, hogy mi járt a eszemben. El akartam válni. Szép lassan szóba hoztam a dolgot. Mintha szavaim nem is zaklatták volna fel, mindössze halkan azt kérdezte, hogy miért.
Kikerültem kérdését, mire feldühödött. Félredobta az evőpálcikákat és kiabált:
- Miféle ember vagy te?
Aznap este nem beszéltünk többet. A feleségem sírt. Tudom, hogy meg akarta érteni, hogy mi történt a házasságunkkal. De erre én sem tudtam a megfelelő választ; szívem már nem hozzá, hanem Jane-hez tartozott. Már nem szerettem. Inkább csak sajnáltam!
Mély bűntudattal vázoltam fel egy válási megegyezést, melyben azt nyilatkoztam, hogy a feleségem megtarthatja a házunkat, kocsinkat és a cégem részvényeinek 30%-át. Ő ezt átfutotta, aztán darabokra tépte. Az a nő, aki élete 10 évét mellettem töltötte teljesen idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy ennyi időt, javakat és energiát rám vesztegetett,de szándékomtól nem térhettem el, mert annyira nagyon szerettem Jane-t. Végül hangos sírásra fakadt, amire egyébként számítottam. Sírásától még valahogy meg is könnyebbültem. A válás lehetősége, amely már hetek óta foglalkoztatott, egyre erősebbé és biztosabbá vált.
Másnap nagyon későn jöttem haza és feleségemet az asztalnál ülve találtam, amint írt valamit. Nem vacsoráztam, egyenesen mentem feküdni és nagyon gyorsan el is aludtam, mert a Jane-nel töltött eseménydús nap kifárasztott. Mikor felébredtem, még mindig ott írt az asztalnál. Nem foglalkoztam azzal, hogy mit csinált, megfordultam és tovább aludtam.
Reggel átnyújtotta nekem az ő válási feltételeit: nem kért tőlem semmit, mindössze egy hónapra volt szüksége a válás bejelentése előtt. Azt kérte, hogy az egy hónap alatt mindketten annyira normális életet éljünk, amennyire csak lehetséges. Okolása egyszerű volt: fiunk egy hónap múlva vizsgázik és nem akarta tönkrement házasságunk hírével felzaklatni.
Ez számomra elfogadhatónak tűnt. De ez még nem volt minden. Arra is kért, hogy emlékezzek vissza arra, amint az esküvőnk napján karjaimban vittem be a hálószobába. Kérése az volt, hogy az elkövetkező hónap során minden reggel a karjaimban tartva vigyem ki a hálószobából a kijárati ajtóig. Erre már tényleg azt gondoltam, hogy kezd elmenni az esze. De azért, hogy utolsó együtt töltött napjaink elviselhetőek legyenek, beleegyeztem különös kérésébe.
Amikor Jane-nek beszámoltam feleségem különleges válási feltételeiről, rájött a röhögő görcs, mondván, hogy ez abszurd. – Nem számít, hogy milyen trükkjei vannak, szembe kell néznie a válással, – mondta gúnyosan.
Mióta félreérthetetlenül kifejeztem válási szándékomat, feleségem és köztem semmilyen testi érintkezés nem volt. Tehát, amikor az első nap kivittem a szobából, ez mindkettőnk számára elég ügyetlennek érződött. A fiunk ott jött mögöttünk, tapsolva, hogy, “Apa anyát a karjaiban viszi!” Szavai fájdalommal töltöttek el. A hálószobából a nappaliba, aztán az ajtóig, több mint tíz métert vittem a karjaimban. Szemét becsukva, halkan azt suttogta, hogy ne beszéljek a fiunknak a válásról. Bólintottam, és kicsit feldühödtem. Ahogy kiértünk az ajtón, letettem. Ő a buszmegálló irányába indult dolgozni, én pedig kocsival mentem az irodámba.
A második napon mindkettőnknek könnyebben ment a dolog. A mellkasomra hajtotta fejét. Éreztem a blúza illatát. Közben ráébredtem, hogy már milyen régen is volt az, hogy rendesen megnéztem ezt a nőt. Láttam, hogy már nem olyan fiatal. Finom ráncok formálódtak az arcán, és a haja őszült! Házasságunk megviselte. Egy percig azon tűnődtem, hogy mit is tettem vele.
A negyedik nap, amikor felemeltem, éreztem, hogy kezdett visszatérni egy bizonyos intimitás. Ez volt az a nő, aki élete tíz évét rám szánta. Az ötödik és hatodik nap észrevettem, hogy ez a bizonyos intimitás egyre növekedett. Jane-nek erről nem beszéltem. Ahogy a hónap napjai teltek, egyre könnyebben tudtam karjaimban vinni. Talán a napi cipelés erősebbé tett.
Egy reggel, amikor öltözködött, jó néhány ruhát felpróbált, sikertelenül. Felsóhajtott; minden ruhája túl bő volt rá! Ekkor láttam én is döbbenten, hogy mennyire lefogyott, és hogy akkor én ezért tudtam őt könnyebben vinni.
Hirtelen ráébredtem… mennyi fájdalmat és keserűséget temetett el szívében. Ösztönösen kinyújtottam kezem, hogy fejéhez érjek.
Ekkor belépett fiunk, hogy “Apa, itt az idő, hogy anyát kividd.” Látni azt, hogy apja anyját kiviszi a szobából, élete elengedhetetlen részévé vált. A feleségem intett fiunknak, hogy jöjjön közelebb és szorosan magához ölelte. Elfordítottam a fejem, mert attól tartottam, hogy az utolsó pillanatban itt még meggondolom magam. Aztán pedig feleségemet karjaimba vettem, és kivittem a hálószobából, a nappalin keresztül, a folyosóra. Kezeivel gyengéden és természetesnek érződően fogta körül nyakamat. Szorosan tartottam; olyan volt az egész, mint az esküvőnk napján.
De az, hogy mennyit fogyott, elszomorított. Az utolsó napon, mikor karjaimban tartottam, alig tudtam mozdulni. A fiunk már elment az iskolába. Szorosan tartottam miközben arról beszéltem neki, hogy mennyire észre sem vettem az intimitás hiányát életünkben. Az irodába vezettem…kiugrottam az autóból és gyorsan bezártam az ajtót. Attól tartottam, hogyha még egy kicsit is késlekedek, lehet, hogy meggondolom magam. .. Felmentem a lépcsőn. Jane kinyitotta az ajtót és én így szóltam: – Sajnálom, Jane, már nem akarok elválni.
Megdöbbenten nézett rám, és a homlokomra tette a kezét. – Lázas vagy? – kérdezte. Levettem a kezét a homlokomról. – Sajnálom, Jane, – mondtam,- de nem fogok elválni. Azért volt unalmas a házaséletünk, mert egyikünk sem értékelte eléggé életünk részleteit, nem arról volt szó, hogy nem szerettük volna már egymást. Most már tudom, hogy ugyanúgy mint ahogy karjaimban tartva vittem őt otthonomba az esküvőnk napján, ott kell őt tartanom mindaddig, míg a halál el nem választ. – Jane hirtelen magához tért. Egy hangos pofont éreztem arcomon, aztán ajtócsapódást és zokogást hallottam. Én pedig lementem a lépcsőn és haza indultam. Az útba eső virágboltban rendeltem egy virágcsokrot feleségemnek. Az eladó megkérdezte, hogy mit írjon a kis karton papírra. Mosolyogva diktáltam neki le: “Minden reggel karjaimban viszlek, amíg a halál el nem választ.”
Aznap este virágokkal a kezemben, mosolyogva érkeztem haza. Szaladtam fel a lakásba….Feleségemet az ágyban találtam – holtan. RÁKKAL küzdött már jó ideje, de Jane annyira lefoglalt, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy nem sok ideje volt hátra, és meg akart kímélni fiunk valószínűleg negatív reakciójától, hogyha tényleg válásra került volna a sor. – Így legalább, a fiunk szemében, egy szerető férjnek tűnök…
Az élet kis részletei számítanak egy kapcsolatban. Nem a nagy ház, a kocsi, a sok tulajdon, vagy a pénz a bankban. Ezek megteremthetnek olyan körülményeket, amelyek elősegítik a boldogságot, de önmagukban nem hozhatják meg azt.
Találj időt arra, hogy házastársad barátja legyél, és ne feledd el azokat a kis dolgokat megtenni, amelyek segítenek intimitást teremteni. Élj boldog házasságban!
Ha ezt másoknak is továbbadod, talán megmenthetsz egy házasságot. A kudarcot valló emberek közül sokan nem tudják, hogy a siker küszöbén álltak, amikor feladták."
Igaz a miénk nem házasság , és nem is ilyen súlyos dolog. De ráébresztett arra,hogy egy elérhetetlen szerelem miatt, nem szabad kidobni egy hosszú,tartalmas kapcsolatot, hisz valamiért beleszerettem, egymásra találtunk és ezeket a régi dolgokat kell felidéznünk :3
