anne élete :)

nem vagyok elég jó. a könnyeim hullanak. szomorú vagyok,
elcsesztem ,éhezem, csendben.
utálom magam. egy kibaszott nagy hiba vagyok.
már nem érzek, elvesztettem önmagam. meghaltam.
undorító ember vagyok. és magányos.

összetornyosultak a dolgok.
mélyponton vagyok. még mindig? már megint?
vajon mások is küzdenek a könyeikkel nap mint nap? és alig várják hogy hazaérjenek.
és ahogy belépnek a házba egyből a szobájukba rohannak, magukra zárják az ajtót és a párnájukba temetkezve omlanak össze?
vagy csak én vagyok ekkora szerencsétlen?
egyre gyakrabban érzem úgy,hogy nem erre a világra való vagyok. 
barátok? vannak. de mind annyira más. nem értik meg az én belső ömlengésem. az én versimádatom. (talán csak egy kivétel van ,de ő messze van tőlem)
iskola? egyre csak rontok ,rontok és rontok. pedig nemrégiben még én voltam az éltanuló, sokkal könnyebben ment az egész. emlékszem kiskoromban mindig orvosi pályáról álmodtam, szerettem volna az embereken segíteni.
de most már rajtam kell ,hogy segítsenek. 
félek mindentől, a holnaptól, az ébredéstől, az emberektől, a pofonoktól, a csalódásoktól.
már abban is kételkedem ,hogy akármilyen felsőoktatási intézménybe felvennének.
külső? régen szép voltam és mosolygós. mindenki szeretett mert aranyos voltam, és sosem voltam egy nádszál vékony lány,pedig mindig is az akartam lenni. de ami mára lettem.. a csokikba fojtottam bánatom, és mostanra ha a tükörbe nézek egy dagadt disznó néz vissza rám.
a személyiségem elveszett, ambicióm eltüntek, a szívem darabjainak már nyoma sincs.
csupán egy eltorzult mása vagyok régi önmagamnak.
"A BENNED REJLŐ RÉGI GYEREKNEK VAJON TETSZENE A MOSTANI ÉNED?"
azt hiszem felesleges válaszolnom. de tedd fel te is magadnak ezt a kérdést!