anne élete :)

mai elmélkedésünk termése:
a szerelemmel az a baj ,hogy legtöbbször elcsúszva talál ránk. a másikban a láng már erősen dúl, míg bennünk csak az első szikra gyúl ki lassan-lassan. és mire mi is teljes szívvel szeretnénk,a másikban már csak parázsdarabokat találunk. rátalálunk valakire ,akit vagy mi szeretünk nagyon és mindent feladnánk érte, vagy aki nagyon szeret mindent és mi meg belemegyünk a kapcsolatban ,hogy hát jó ha ennyire szeretné legye, úgysem lesz jobb alapon.
az első esetben ,amikor mi érezzük azt a bizonyos érzést ,amire a másik megszeret minket és elkötelezi magát,rájön mennyit érünk ,addigra mi már belefáradtunk és szabadulni akarunk ebből, a szerelmünk elalszik ,ő pedig csalódik (és mi leszünk a szarszemetek)
a második esetben pedig,nem érezzük azt az érzést ,de szimpatizálunk a jelölttel ,így belemegyünk mások unszolására a kapcsolatban. ,megismerjük a másikat meglátjuk benne a szépet és jót,de mire ráeszmélünk milyen nagy szerencsénk van ,hogy egy ilyen embert tudhatunk magunk mellett ,addigra már nem is tudhatjuk magunk mellett ,hiszen közli velünk ,hogy nem mi tehetünk róla ,de ő most nem vágyik erre..(és akkor nem szólhatunk egy szót se nem az ő hibája akkor biztos megint mi vagyunk a szarszemetek:|)

végigjátszottam az összes eddigi kapcsolatommal ,illetve kapcsolat szerűségemmel és rájöttem ,mindegyiknél ez így volt, esetleg egy kettőben akadt egy kettő pont amikor mind ketten ugyanabban a stádiumban jártunk a tökéletes szerelmnél,csak utána az egyikőnkben megerősödött míg a másikunkban teljesen elaludt a szenvedély.
így hát tanulság?!
lehet egy ilyen történetből vonni?
maximum annyit : hogy szeress amíg lehet ,hiszen az élet túl rövid ;D